Zavaros idők

Sherbrok azt mondta, szerinte a zöldségeknek joguk van kiállni az igazukért. Én néztem rá nagy szemekkel, de persze mi mást várhattam volna egy ilyen furakodó, nyilvánvalóan áruló zöld förmedvénytől.
Eperke csak bájosan pislogott, és lehetőség szerint kivonta magát a vitából. Szokás szerint én vagyok az egyetlen normális a bázison.
A humanoidok is hozzák a formájukat. Az idősebb humanoid utód pár hete még azért sajnálta magát, mert valami hímnemű egyed megbántotta/ő bántotta meg a hímnemű egyedet/senki nem bántott meg senkit, csak úgy alakult/a hímnemű egyed nem is hímnemű, meg különben is... Nem igazán érdekelnek a problémái, de azért elmesélte. Aztán pedig megérkezett a német idegenlégiós, és persze vele voltak elfoglalva, mert a Répa ugye senkit nem érdekel... Remek.
A másik humanoid kölök pedig valami számonkérésre készül, nem is tudom, miért erőltetik a humanoidok ezt a "Hű, de bivalyerős kiképzésünk van"-dolgot, amikor egy darab szalámi okosabb náluk, és ez sértés a szalámira nézve. A szalámi finom, szaftos, ízletes és egészséges... Hú, de rég ettem már szalámit... Pedig láttam valamikor a humanoidok hűtőjében.
Na mindegy, részletkérdés. Amikor megkaptuk a híreket, Sherbrok (aki természetesen "nyomozás" címén befészkelte magát hozzánk), Eperke, és én éppen a humanoid tévét néztük, valami szerencsétlen humanoid nyomorúságos bázisát újították föl még nyomorúságosabbá, amitől ő könnyekig meghatódott, és sikoltozni kezdett, meg ugrálni. Eperke szerint örül, hogy örül a humanoid is, szerintem meg Eperke egy szerencsétlen. Sherbrok csak azt a fura zöld izét vakargatta a feje tetején, én meg nem is igazán figyeltem, csak ezt a két momentumot kaptam el, mert azon gondolkodtam, hogy Szőrmók miért nincsen a ketrecében, vagy tudom is én, hogy hívják a humanoidok azt a vackot, amiben Szőrmók szánalmas életét éli.
Aztán választ kaptam. A rühes vadállat beállított, és már a zilált szőréből meg tudtam állapítani, hogy valami baj van.
- Van itt valami, amit fontos lenne tudnotok - lihegte Szőrmók. - Hagymagyarországon áldatlan állapotok uralkodnak. Lázadás tört ki, zöldségek tízezrei vonultak utcára. Köztársaságot akarnak, és elűzni a zöldségkirályt.
Amikor először hallottam, felfogni se bírtam. Azt hittem, egy olyan államban élek, ahol minden tökéletes, és mindenki mindenben egyetért, erre itt van ez. Majdnem olyan gázok vagyunk, mint a humanoidok.
Na jó, persze csak majdnem, meg nem is igazán gondoltam komolyan, de Zöldségtársaim, dühös vagyok, piszkosul dühös!
Még Eperke dobálása sem segített megnyugodnom, pedig normál esetben az mindig jobb kedvre derít.
Azt fontolgatom, hogy feladom a küldetést, és visszautazok Hagymagyarországra.

Hagymagyarország, mi lesz így veled? - Répa

Hullócsillag

Zöldségtársaim!
Hallottam a lesújtó híreket hazánkról, és hadd mondjam meg, belesápad a gyökértörzsem, amikor csak elképzelem, hogy ilyen borzalmak megeshetnek a mi fantasztikus Birodalmunkkal.
Mégis milyen zöldség az, aki fellázad tökéletes államszervezetünk ellen? Mégis milyen zöldség az, aki nem akar katonánk állni, hogy országunkat szolgálja? Független és demokratikus Hagymagyarországot?! Hát normálisak ezek?!
Azt sem tudják, miket beszélnek ezek.
Külön fájdalmas, hogy közben én idekint vagyok kiküldetésben, országunk jobb ügyének érdekében, életemet kockáztatom azokért a zöldségtársaimért, akik úgy tűnik, nem hogy a 'társ', de még a 'zöldség' megnevezésre sem méltóak.
Szégyenkezem, mélyen szégyenkezem az összes rebellis parazita miatt.

Eltiporni őket mind! - Répa

Eperke balul elsült próbálkozásai - no. 3.

- Répa - kérlelt engem tenyérbemászóan nyafi hangon Eperke - nem állnál le az invázióval, ha szépen kérem?
- Hülye Eper, már megbeszéltük - válaszoltam unottan. - Nem érdekelnek a hülyeségeid.
- Répa, komolyan mondom - kontrázott vékonyka kis hangján a piros vacak. - Ha nem állsz le, a Szövetség fog leállítani, és azt ugye nem akarod.
Egy ideig csak ültem, és néztem Eperkére. Mióta tud ez a Szövetségről? És miért lenne ez bárkire is veszélyes? Miről van szó, mi folyik itt mostanában?

Kopogás.

A brokkoli üvöltözik a kapu másik oldaláról. Egy hete nem zaklatott már, azt hittem, végre-valahára lekopott, erre megint itt van. Mondhatom, igazán elegem van belőle.
- Engedd be! - kiáltja a mellettem lévő Eperke.
- Ne parancsolgass! - dobom fejbe az első kemény tárggyal, ami a kezem ügyébe kerül.

Na jó, lehet, hogy mégiscsak mennem kéne, és meghallgatnom, mit akar az a rohadt brokkoli, ha már így próbálkozik.

Zöldség-ököl, csapj le az emberiségre! - Répa

A zöld zöldség nem nyugszik

Azóta, hogy rácsaptam az ajtót, a hülye Sherbrok folyamatosan hívogat, újra és újra megjelenik a bázis bejárata előtt, kopogtat, vár, aztán elmegy, amikor látja már, hogy nem fogok ajtót nyitni neki. Elegem van belőle! Eperke azt mondja, hogy ha már egyszer ennyire igyekszik, akkor legalább meg kéne hallgatnunk, de miért hallgatnék meg bárkit is, aki be akarja mocskolni szeretett mesterem, Zöld Bab nevét?
Meg miért hallgatnék az aberrált Eperkére?

Zöldségek, soha ne nyissatok ajtót! - Répa

Valami furcsa és zöld

...legalábbis így lehetne a legjobban definiálni azt, ami a kapuban állva fogadott, mikor olyan kedvesen kinyitottam neki.
- Mi ez? - üvöltöttem hátra Eperkének, aki aztán mellém sasszézott, kedvesen köszönt az idegennek, még kacsót is fogott vele. - Eperke, te ismered ezt a szerencsétlent?
- Persze - bólintott Eperke pirospozsgás pofijával. - Sherbrok, mutatkozz csak be neki! - biccentett  a zöld vacak felé. Tényleg, így már egészen hasonlított a brokkolira, csak az idétlen kabáttól, és kalaptól, amit viselt, ez elsőre nem volt egészen nyilvánvaló.
- Tarló Répa? - kérdezte a Zöld felém fordulva.
- Répa, keresnek - szóltam Eperkének, biztos ami biztos-alapon.
- Tudom, hogy maga Tarló Répa - jegyezte meg szárazon a zöldség. Csalódottan sóhajtottam. - Szeretnék egy pár kérdést feltenni - folytatta. - Ön közeli kapcsolatot ápolt Zöld Bab mesterrel, igaz?
- A legjobb tanítványa voltam - húztam ki magamat.
- Igen... - motyogta elgondolkozva Sherbrok. - És mit tud a halála körülményeiről?
- Öngyilkos lett - jelentettem ki. Egy kicsit elkeseredtem szeretett mesterem halálának említésétől, de ezt persze nem mutattam ki. Sherbrok csak méretes fejét ingatta.
- Alapos a gyanúm, hogy Zöld Bab mester gyilkosság áldozata lett - jelentette ki aztán. - Beljebb mehetnék esetleg? - kérdezte.
Persze rácsaptam az ajtót.

A béna humanoidok

A hülye humanoid pár napja még visszavágyódott a kiképzésre, most meg bezzeg nyafog, hogy korán kell kelnie, és blablabla. Aki humanoid, az így járt, nekem pedig kijárt az alvás.

Zöldség-felsőbbrendűség! - Répa

Tényleg semmi nem az, aminek látszik?

Azt hittem, majd az lesz a legnagyobb problémám, hogy ki kell, várjam, amíg a szerencsétlen humanoid kölykök végre elhúzzák a belüket a kiképzésre, és bár nem jellemző rám, hatalmasat tévedtem. Minden este kezdődött.
A fiatalabb kölyök korán lefeküdt aludni, mert holnap (azaz ma) megy erre a gólyatáborba, vagy mire, meg kell valljam, abszolút hidegen hagy, de lényeg a lényeg, korán nyugovóra tértek. Én persze tovább fennmaradtam, és haditerveket gyártottam. A hülye Eperke nyafogott, hogy zavarja a fény, és ő már aludni szeretne, de megdobtam egy vázával, szóval elhallgatott. Ekkor hangos kopogást hallottam a főkapun.
Ki lehet az az idióta - gondoltam magamban - aki ilyenkor zavar?
Lassan odabotorkáltam az ajtó elé, és óvatosan elhúztam. Tudtam, hogy engem keresnek, hiszen éjfél után csak én szoktam ébren lenni a bázison (puhányok), de az, hogy szemben találtam magamat Karfiol Karcsival, minden elképzelésemet felülmúlta. Talán boldognak kellett volna lennem, de az igazság az, hogy rögtön megláttam rajta, hogy mennyire zaklatott. És éreztem, hogy nem véletlenül van itt.
- Répa... - lihegte. Én óvatosan felemeltem a csúcsomat, és mélyen a szemeibe néztem. Csak ekkor láttam igazán, mennyire zaklatott. Hogy mennyire retteg valamitől. Valamitől, amiről nekem még csak sejtelmem sincs. - Tudnod kell, hogy sokkal több van a dolgok mögött, mint amit te hiszel... A Szövetségről... Tudnod kell a Szövetségről...
- Mit kell tudnom? - kérdeztem türelmetlenül.
- Tudnod kell, hogy - lihegte Karcsi. Kezdett nagyon felmenni bennem a pumpa. - Nem az, aminek látszik... Semmi sem az, aminek látszik...
- Kösz a tippet, nagyokos - morogtam. Ekkor érkeztek meg a cukkinik. Három volt belőlük, egyik kigyúrtabb, mint a másik. Tudtam, kik ők, láttam már őket. Imádott kormányunk emberei. Egyszerűen megfogták, és elrángatták Karcsit, olyan gyorsan, hogy kettőt pislogni sem tudtam, pedig nekem aztán élesek a reflexeim, gondolom, tudjátok.
Én pedig álltam a kapuban, és a barátom hűlt helyét bámultam.
Aztán vállat vontam, és visszamásztam a vackomba. De akkor sem hagynak nyugodni az este történései, olyan kesze-kusza, és ijesztő ez az egész, olyan furcsa.
Vajon mit tudhatott Karcsi, és mit akart elmondani nekem a fölösleges bölcsességeken kívül? És miért volt olyan zaklatott? Üldözte valaki? Semmi nem értek.
Pedig nekem azért elég gyors felfogásom van, szóval...
Tudom, hogy sokszor írtam már, de azt hiszem, most tényleg szükségem lenne Zöld Babra.

Zöldségek, pusztulást a humanoidokra! - Répa